Városi hadviselés megváltozása (USMC)

Városi környezetben a helyzet sokkal összetettebb. A katonáknak legtöbbször a főutakon konvojokat kell biztosítaniuk, ellenőrzési pontokon kiszűrni a lakosság között megbúvó fegyvereseket. Az iraki és az afganisztáni akciók újra felhívták a figyelmet arra, hogy a katonai akcióknak még mindig a legfontosabb eleme maga a katona, amit talán egy kicsit elfelejtettek már az amerikai katonai vezetésben.

“Tengerészgyalogos járőr Bakuba utcáin”

A városi környezet miatt a hosszú M16A2/A3/A4 gépkarabélyok helyett a rövidebb és kézre állóbb M4A1 lett az első vonalbeli egységeknél a szabvány kézifegyver, amelyekkel sokkal könnyebb mozogni egy épületben. A fegyvereken is megjelentek szinte kötelező érvényűen az optikai irányzékok, a fegyverlámpák és a lézeres célmegjelölő berendezések, amikkel felszerelve a gépkarabélyok néha már karácsonyfára emlékeztetnek.

“M4A1 karabély a fordulékonyságot javítja”

A tengerészgyalogság a rajok szerkezetét átalakította, például a 2004-es al-fallúdzsai harcokban az eddigi rajonkénti egy közepes géppuska helyett immár rajonként két közepes géppuska áll rendelkezésre. Másfelől a rajt immár általában három tűzcsoport (egy tűzcsoport = négy tengerészgyalogos) alkotta, amelyeket külön feladatokra specializáltak. Az 1. tűzcsoport: behatoló (épületharcra felkészülve), 2. tűzcsoport: tűztámogató (géppuskák, gránátvető és vállról indítható fegyverek), 3. tűzcsoport: biztosító (ők vannak hátul, és védik az első két tűzcsoportot a meglepetésektől).

“A falludzsai felkelők meglepően hatékonyak voltak”

“M32 gránátvető a szakasz tűzerő növelésére”

A tengerészgyalogság a tűzerő növelésére más megoldás után nézett: 9000 darab M32 típusú 40 mm-es, hatlövetű gránátvetőt rendelt, amelyek az M16 alá csatolt egylövetű és nehézkesen kezelhető M203-asakat váltják ki.

“Rajokba osztott mesterlövészek (SAM)”

Mind a tengerészgyalogságnál, mind hadseregnél megjelent minden rajban egy beosztott mesterlövész. A tengerészgyalogságnál a Squad Advanced Marksman (SAM), a hadseregnél a Squad Designated Marksman (SDM) – ő nem a hagyományos értelemben vett mesterlövész, “csak” egy olyan lövész, aki szükség esetén jól célzott lövésekkel támogatja a rajt, a hagyományos lövészek tűztávolságánál kicsivel messzebbről, de amikor e feladatkörben nincs rá szükség, ugyanolyan lövész, mint társai. Ennek megfelelően a fegyvere is a lövészek M4A1 vagy M16A2/A4 gépkarabélyának egy precízebb változata, jobb nagyítású optikai távcsővel, vagy pedig egy M14-es automata puska. Ez utóbbi feltűnése egyébként kissé ironikus, lévén az 1960-as években ezeket váltotta le az M16 mint szabvány lőfegyver, de most ismét előkerültek viszonylag nagyobb számban, mivel nagyobb teljesítményű lőszere pontosabb és hatásosabb.

“M14 pontosabb/átütőbb a nagyobb lőszerével”

Mind Irakban, mind Afganisztánban a fő problémát a rögtönzött robbanószerkezetek (angol rövidítéssel IED) okozzák. Ezek lehetnek egyszerűen az út mellett lerakott tüzérségi lövedékek, vagy egy út szélén álló autó megpakolva robbanóanyaggal, vagy akár egy út melletti fára felszerelt akna. Az utakon haladó katonai járművek vagy konvojok könnyen áldozatává válhatnak egy ilyen szerkezetnek. Az IED-k jelentik kétségkívül az egyik legnagyobb problémát. Megoldásként speciális, Dél-Afrikából származó járműveket kezdtek használni az amerikai tűzszerészek, amelyek kialakítása miatt a személyzet jó eséllyel túlélhet egy IED-robbanást, és a rajta található robotkarral a járművet átvizsgálhatják, illetve eltávolíthatják az út mellől.

“Buffalo az ‘IED’ semlegesítő jármű”

A speciális járművek egy másik, kevésbé emlegetett eleme a felpáncélozott D-9 buldózerek megjelenése. Ha városi harcok során kiderül, hogy egy házban fegyveresek barikádozták el magukat, legtöbbször egy Abrams harckocsit vagy légi támogatást kérnek, hogy az épületet porig rombolják. Erre a feladatra azonban tökéletesen megfelel a D-9 is, amelyet az izraeli hadsereg már jó ideje használ, és igen jó véleménnyel vannak róla. Páncélzata megvédi a kézi fegyverek tüzétől, és rövid idő alatt képes romba dönteni szinte bármekkora épületet – legalább olyan brutális hatékonysággal, mint fegyverekkel megpakolt testvérei.

“Hunvee kiszolgáltatottsága egy erkélyről nézve”

Azonban az iraki IED-robbanások, a járőrökön vagy konvojokon történt rajtaütésszerű támadások felfedték a Humveek egyik hiányosságát: csak erősen korlátozottan képes arra hogy megvédje az benne ülőket. A veszteségek jó része Humveekhez kapcsolódott, amelyek nem erre a helyzetre voltak felkészítve, ami az amerikai közvélemény számára is nyugtalanító lett; számtalan cikk és elemzés született, amit politikai vizsgálódások és kérdőre vonások követtek.

“Páncéllemez felbarkácsolása, de véd!”

Részben ennek köszönhetően a Pentagon úgy döntött, hogy a Humveeket és a teherautók legalább egy részét felpáncéloztatja. Mivel azonban ehhez idő kellett, a katonák sok esetben “csinál magad” elven nekiálltak felpáncélozni saját járműveiket acéllemezeket ráhegesztve, amik így leginkább egy akciófilm kellékeihez voltak hasonlatosak – de legalább működtek valamennyire.

“v1.0 a gépuskás még védtelen”

Az utólagosan páncélozott Humveek viszont egy nem is túl rejtett hibával küszködtek: a páncélzat plusz súlya miatt a jármű mozgékonysága romlott, és a magasabbra került súlypont miatt borulékonyabb lett, a nem erre méretezett felfüggesztés illetve erőátviteli berendezések pedig sűrűbben hibásodtak meg. Ez az egyik ok, amiért egyre többen sürgetik, hogy váltsák le ezeket a terepjárókat egy eleve komolyabb páncélzattal tervezett járművel.

“v2.0 megjelenik a páncélozott pajzs”

A Humveek másik hiányossága a jármű tetején lévő géppuskaállás, illetve az, hogy az azt kezelő lövész nem rendelkezik komolyabb védelemmel. A lövész tökéletes célpontot jelent az orvlövészek számára, és csak a személyes védőfelszerelése, ballisztikai mellénye és sisakja védelmi képességeiben bízhat. Még rosszabb a helyzet ha a jármű közelében például egy IED robban, mivel nem védi semmi a repeszek ellen, arról nem is szólva hogy ha esetleg felborul a jármű, szinte semmi esélye elkerülni, hogy alá kerüljön.

“Tűző napon állva folyadék hűti a géppuskást”

Megoldási kísérletek egész sora indult el: különféle pajzsok kerültek felszerelésre a géppuskaállásra, de ezek akadályozták a katonát a kilátásban, és így abban, hogy észrevegye adott esetben a célpontot. Megjelentek az átlátszó, ballisztikai üvegből készült pajzsok, de ezek meglehetősen drágák és nehezek voltak. Elkészült egy, az egész felsőtestet védő páncél is a lövész számára, és hogy az iraki hőségben ne főjön meg, egy hűtőrendszert is kapott, amely kellemes közérzetet biztosíthat a legnagyobb melegben is. A végső megoldás mégis valószínűleg a CROWS fegyverállvány lesz, amely egy, a jármű belsejéből távirányítható rendszer, így a lövész a jármű biztonságos belsejéből végezheti munkáját.CROWS rendszer ismerős lehet az AAO 2.x játékból

“CROWS rendszert ismerhetjük az AAO 2.x játékból”

A Stryker gumikerekes gyalogsági szállítójárművek egyfelől igen jól szerepeltek, mivel a lánctalpas eszközökhöz képest roppant halkak, így könnyebb meglepni velük az ellenséget. Ugyanakkor védelme és megbízhatósága több kritikát is kapott. Az RPG gránátok elleni védelemre egy rácsot szereltek fel amely megfogja az általánosan használt RPG gránátok fejét, és így azok gyújtószerkezete nem lép működésbe.

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került – és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.

“Stryker járművek RPG hatáscsökkentő ráccsal”

A jármű belülről irányítható fegyvertornyával csak álló jármű esetén lehet pontos tüzet vezetni, mivel nincs stabilizálva, és az éjjellátó rendszere is több problémával küzd. Ezzel együtt is általában jó véleménnyel vannak a katonák és a parancsnokok a Strykerekről, főleg viszonylagos csendességét emelik ki, és bizonyos fejlesztések máris úton vannak a felmerült problémákra.

“Ha oda kell csapni, akkor jön az M1A1 Abrams tank”

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került – és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.

“M1 Abrams TUSK urban kit”

A tapasztalatok alapján össze is állítottak egy csomagot az M1A2-esek számára, amely a TUSK (Tank Urban Survival Kit, kb. városi túlélőcsomag tankoknak) jelzést kapta. Ebben a harckocsi oldalára reaktív páncélzatot, a hátsó részen a Strykernél alkalmazott rácsot szereltek fel, a parancsnok bentről irányítható géppuskát kapott és a harckocsi hátuljára egy telefon lett felszerelve, amelyen keresztül a gyalogosok kommunikálhatnak a személyzettel. A TUSK jövője jelenleg anyagi megszorítások miatt kérdéses, de mivel a jelenlegi tervek szerint az Abrams legalább 2030-ig az amerikai haderő meghatározó része lesz, mindenképpen várható felújítócsomag a típushoz.

A helikopterek terén is hasonló problémákkal találták szembe magukat a pilóták, mint harckocsizó társaik. Az AH-64D Longbow a mai napig talán a legmodernebb és leghatékonyabb harci helikopter, a hatékonyságának egyik kulcsa pedig a rotoragy tetejére szerelt radardóm. Ezzel képes a fák, épületek, vagy például egy domb fedezékéből felderíteni az ellenséges harckocsikat, és rájuk rakétákat rávezetni úgy, hogy a fedezék mögül csak a radardómnak kell kilátszania.

“AH-64D már longblow radar nélkül Bagdad felett”

Csakhogy a jelenlegi afganisztáni és iraki hadszíntéren nincsenek ellenséges harckocsik, így az egész Longbow rendszer felesleges. Ráadásul annak plusz súlya jelentősen rontja a helikopter manőverező képességét és teljesítményét, különösen az afganisztáni hegyvidéken, ahol a ritka levegőben amúgy is kisebb a belső égésű motorok teljesítménye. A megoldás: régebbi AH-64A, valamint Longbow radar nélkül AH-64D helikopterek alkalmazása, illetve az AH-64D Longbow rendszer radarjainak leszerelése.

MQ-9 Predator, már éles fegyverzettel Nagyon szépen teljesítettek a távirányított robotok is, főleg a pilóta nélküli felderítőgépek, amelyek már fegyvereket is kapnak. A légierő annyira elégedett, hogy jelentősen bővíteni szándékozik a Predator és a hozzá hasonló egységek számát.Predator irányító pultja a bázison”]

Sok probléma adódott abból, hogy a szárazföldi egységek nem tudtak elég gyorsan segítséget kérni a légierőtől, és olyan is adódott, hogy a precíziós csapásmérést az hiúsította meg, hogy a támadó gépeken nem volt Link16 adatkapcsolat, amellyel a célok információit pillanatok alatt megkaphatta volna a pilóta. Az esetből tanulva azóta már az Irakba induló F-16-os és F/A-18-as vadászbombázók mindegyikét felszerelik Link16-tal, illetve új megoldásokat keresnek a megfelelően hatékony hálózat kiépítésére. A legújabb lehetőség egy, az interneten használatos protokollokra épülő hálózat, amely szemben a Link16 a maga 238 kb/s sebességével már akár 2 Mb/s sávszélességet is képes biztosítani, és a jelenlegi rendszereknél sokkal rugalmasabb.

“Blue Force Tracking képernyő a Humveeben”

A hálózat-központúság egyébként is a fejlesztések irányának egyik fő csapása. Egy amerikai tiszt az adott terület felett keringő pilótanélküli felderítőgép képét nézheti a páncélosának belsejében lévő színes kijelzőn, és ez alapján irányíthatja a csapait. A Blue Force Tracker (BFT) rendszer műholdak segítségével a harctéri parancsnokok előtti kijelzőn megmutatja, merre járnak a baráti egységek. E megoldások annyira sikeresek voltak, hogy a 2004-es al-fallúdzsai harcoknál nem történt emberveszteség baráti tűz miatt.

“Rádiós kommunikáció minden egyes katonánál”
A képesség tehát igen meggyőző, de ugyanakkor még csak egy szűk számú egység élhet vele, ráadásul jelenleg még igazából csak a felső szinten működik, így az információ sokszor nem jut el az alsó szintre, vagyis a harctéren lévő katonákhoz. A kommunikáció tehát még nem igazán tökéletes, főleg ha a különféle haderőnemek közötti kommunikációról van szó, ugyanis a hadsereg, a haditengerészet és a tengerészgyalogság is eltérő rádiókat és frekvenciákat használ.

“Land Warrior a digitális harctér rendszere”

A hadsereg évek óta küzd az új, egységes rádiórendszerével, a JTRS-szel, amely a 2 MHz-től a 2 GHz-ig terjedő tartományban képes kapcsoltatot teremteni, ám egyelőre a technikai problémák miatt folyamatosan csúszik a rendszeresítés. A katonák találékonysága persze erre is megoldást jelent: például egyszerűen a civil piacról beszerezhető walkie-talkie készülékeket vásárolnak a saját pénzükön, és ezekkel kommunikálnak egymással. Azonban még az idén megkezdődik a Land Warrior rendszer éles tesztelése is, amelyben már a málhába épített rádiórendszeren keresztül bármelyik katona elérhet bárkit a csatatéren.

Vissza

Szerkesztés

Városi hadviselés megváltozása (USMC)

Városi környezetben a helyzet sokkal összetettebb. A katonáknak legtöbbször a főutakon konvojokat kell biztosítaniuk, ellenőrzési pontokon kiszűrni a lakosság között megbúvó fegyvereseket. Az iraki és az afganisztáni akciók újra felhívták a figyelmet arra, hogy a katonai akcióknak még mindig a legfontosabb eleme maga a katona, amit talán egy kicsit elfelejtettek már az amerikai katonai vezetésben.

A városi környezet miatt a hosszú M16A2/A3/A4 gépkarabélyok helyett a rövidebb és kézre állóbb M4A1 lett az első vonalbeli egységeknél a szabvány kézifegyver, amelyekkel sokkal könnyebb mozogni egy épületben. A fegyvereken is megjelentek szinte kötelező érvényűen az optikai irányzékok, a fegyverlámpák és a lézeres célmegjelölő berendezések, amikkel felszerelve a gépkarabélyok néha már karácsonyfára emlékeztetnek.

A tengerészgyalogság a rajok szerkezetét átalakította, például a 2004-es al-fallúdzsai harcokban az eddigi rajonkénti egy közepes géppuska helyett immár rajonként két közepes géppuska áll rendelkezésre. Másfelől a rajt immár általában három tűzcsoport (egy tűzcsoport = négy tengerészgyalogos) alkotta, amelyeket külön feladatokra specializáltak. Az 1. tűzcsoport: behatoló (épületharcra felkészülve), 2. tűzcsoport: tűztámogató (géppuskák, gránátvető és vállról indítható fegyverek), 3. tűzcsoport: biztosító (ők vannak hátul, és védik az első két tűzcsoportot a meglepetésektől).

A tengerészgyalogság a tűzerő növelésére más megoldás után nézett: 9000 darab M32 típusú 40 mm-es, hatlövetű gránátvetőt rendelt, amelyek az M16 alá csatolt egylövetű és nehézkesen kezelhető M203-asakat váltják ki.

Mind a tengerészgyalogságnál, mind hadseregnél megjelent minden rajban egy beosztott mesterlövész. A tengerészgyalogságnál a Squad Advanced Marksman (SAM), a hadseregnél a Squad Designated Marksman (SDM) – ő nem a hagyományos értelemben vett mesterlövész, “csak” egy olyan lövész, aki szükség esetén jól célzott lövésekkel támogatja a rajt, a hagyományos lövészek tűztávolságánál kicsivel messzebbről, de amikor e feladatkörben nincs rá szükség, ugyanolyan lövész, mint társai. Ennek megfelelően a fegyvere is a lövészek M4A1 vagy M16A2/A4 gépkarabélyának egy precízebb változata, jobb nagyítású optikai távcsővel, vagy pedig egy M14-es automata puska. Ez utóbbi feltűnése egyébként kissé ironikus, lévén az 1960-as években ezeket váltotta le az M16 mint szabvány lőfegyver, de most ismét előkerültek viszonylag nagyobb számban, mivel nagyobb teljesítményű lőszere pontosabb és hatásosabb.

Mind Irakban, mind Afganisztánban a fő problémát a rögtönzött robbanószerkezetek (angol rövidítéssel IED) okozzák. Ezek lehetnek egyszerűen az út mellett lerakott tüzérségi lövedékek, vagy egy út szélén álló autó megpakolva robbanóanyaggal, vagy akár egy út melletti fára felszerelt akna. Az utakon haladó katonai járművek vagy konvojok könnyen áldozatává válhatnak egy ilyen szerkezetnek. Az IED-k jelentik kétségkívül az egyik legnagyobb problémát. Megoldásként speciális, Dél-Afrikából származó járműveket kezdtek használni az amerikai tűzszerészek, amelyek kialakítása miatt a személyzet jó eséllyel túlélhet egy IED-robbanást, és a rajta található robotkarral a járművet átvizsgálhatják, illetve eltávolíthatják az út mellől.

A speciális járművek egy másik, kevésbé emlegetett eleme a felpáncélozott D-9 buldózerek megjelenése. Ha városi harcok során kiderül, hogy egy házban fegyveresek barikádozták el magukat, legtöbbször egy Abrams harckocsit vagy légi támogatást kérnek, hogy az épületet porig rombolják. Erre a feladatra azonban tökéletesen megfelel a D-9 is, amelyet az izraeli hadsereg már jó ideje használ, és igen jó véleménnyel vannak róla. Páncélzata megvédi a kézi fegyverek tüzétől, és rövid idő alatt képes romba dönteni szinte bármekkora épületet – legalább olyan brutális hatékonysággal, mint fegyverekkel megpakolt testvérei.

Azonban az iraki IED-robbanások, a járőrökön vagy konvojokon történt rajtaütésszerű támadások felfedték a Humveek egyik hiányosságát: csak erősen korlátozottan képes arra hogy megvédje az benne ülőket. A veszteségek jó része Humveekhez kapcsolódott, amelyek nem erre a helyzetre voltak felkészítve, ami az amerikai közvélemény számára is nyugtalanító lett; számtalan cikk és elemzés született, amit politikai vizsgálódások és kérdőre vonások követtek.

Részben ennek köszönhetően a Pentagon úgy döntött, hogy a Humveeket és a teherautók legalább egy részét felpáncéloztatja. Mivel azonban ehhez idő kellett, a katonák sok esetben “csinál magad” elven nekiálltak felpáncélozni saját járműveiket acéllemezeket ráhegesztve, amik így leginkább egy akciófilm kellékeihez voltak hasonlatosak – de legalább működtek valamennyire.

Az utólagosan páncélozott Humveek viszont egy nem is túl rejtett hibával küszködtek: a páncélzat plusz súlya miatt a jármű mozgékonysága romlott, és a magasabbra került súlypont miatt borulékonyabb lett, a nem erre méretezett felfüggesztés illetve erőátviteli berendezések pedig sűrűbben hibásodtak meg. Ez az egyik ok, amiért egyre többen sürgetik, hogy váltsák le ezeket a terepjárókat egy eleve komolyabb páncélzattal tervezett járművel.

A Humveek másik hiányossága a jármű tetején lévő géppuskaállás, illetve az, hogy az azt kezelő lövész nem rendelkezik komolyabb védelemmel. A lövész tökéletes célpontot jelent az orvlövészek számára, és csak a személyes védőfelszerelése, ballisztikai mellénye és sisakja védelmi képességeiben bízhat. Még rosszabb a helyzet ha a jármű közelében például egy IED robban, mivel nem védi semmi a repeszek ellen, arról nem is szólva hogy ha esetleg felborul a jármű, szinte semmi esélye elkerülni, hogy alá kerüljön.

Megoldási kísérletek egész sora indult el: különféle pajzsok kerültek felszerelésre a géppuskaállásra, de ezek akadályozták a katonát a kilátásban, és így abban, hogy észrevegye adott esetben a célpontot. Megjelentek az átlátszó, ballisztikai üvegből készült pajzsok, de ezek meglehetősen drágák és nehezek voltak. Elkészült egy, az egész felsőtestet védő páncél is a lövész számára, és hogy az iraki hőségben ne főjön meg, egy hűtőrendszert is kapott, amely kellemes közérzetet biztosíthat a legnagyobb melegben is. A végső megoldás mégis valószínűleg a CROWS fegyverállvány lesz, amely egy, a jármű belsejéből távirányítható rendszer, így a lövész a jármű biztonságos belsejéből végezheti munkáját.CROWS rendszer ismerős lehet az AAO 2.x játékból

A Stryker gumikerekes gyalogsági szállítójárművek egyfelől igen jól szerepeltek, mivel a lánctalpas eszközökhöz képest roppant halkak, így könnyebb meglepni velük az ellenséget. Ugyanakkor védelme és megbízhatósága több kritikát is kapott. Az RPG gránátok elleni védelemre egy rácsot szereltek fel amely megfogja az általánosan használt RPG gránátok fejét, és így azok gyújtószerkezete nem lép működésbe.

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került – és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.

A jármű belülről irányítható fegyvertornyával csak álló jármű esetén lehet pontos tüzet vezetni, mivel nincs stabilizálva, és az éjjellátó rendszere is több problémával küzd. Ezzel együtt is általában jó véleménnyel vannak a katonák és a parancsnokok a Strykerekről, főleg viszonylagos csendességét emelik ki, és bizonyos fejlesztések máris úton vannak a felmerült problémákra.

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került – és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.

A tapasztalatok alapján össze is állítottak egy csomagot az M1A2-esek számára, amely a TUSK (Tank Urban Survival Kit, kb. városi túlélőcsomag tankoknak) jelzést kapta. Ebben a harckocsi oldalára reaktív páncélzatot, a hátsó részen a Strykernél alkalmazott rácsot szereltek fel, a parancsnok bentről irányítható géppuskát kapott és a harckocsi hátuljára egy telefon lett felszerelve, amelyen keresztül a gyalogosok kommunikálhatnak a személyzettel. A TUSK jövője jelenleg anyagi megszorítások miatt kérdéses, de mivel a jelenlegi tervek szerint az Abrams legalább 2030-ig az amerikai haderő meghatározó része lesz, mindenképpen várható felújítócsomag a típushoz.

A helikopterek terén is hasonló problémákkal találták szembe magukat a pilóták, mint harckocsizó társaik. Az AH-64D Longbow a mai napig talán a legmodernebb és leghatékonyabb harci helikopter, a hatékonyságának egyik kulcsa pedig a rotoragy tetejére szerelt radardóm. Ezzel képes a fák, épületek, vagy például egy domb fedezékéből felderíteni az ellenséges harckocsikat, és rájuk rakétákat rávezetni úgy, hogy a fedezék mögül csak a radardómnak kell kilátszania.

Csakhogy a jelenlegi afganisztáni és iraki hadszíntéren nincsenek ellenséges harckocsik, így az egész Longbow rendszer felesleges. Ráadásul annak plusz súlya jelentősen rontja a helikopter manőverező képességét és teljesítményét, különösen az afganisztáni hegyvidéken, ahol a ritka levegőben amúgy is kisebb a belső égésű motorok teljesítménye. A megoldás: régebbi AH-64A, valamint Longbow radar nélkül AH-64D helikopterek alkalmazása, illetve az AH-64D Longbow rendszer radarjainak leszerelése.

Nagyon szépen teljesítettek a távirányított robotok is, főleg a pilóta nélküli felderítőgépek, amelyek már fegyvereket is kapnak. A légierő annyira elégedett, hogy jelentősen bővíteni szándékozik a Predator és a hozzá hasonló egységek számát.Predator irányító pultja a bázison”]

Sok probléma adódott abból, hogy a szárazföldi egységek nem tudtak elég gyorsan segítséget kérni a légierőtől, és olyan is adódott, hogy a precíziós csapásmérést az hiúsította meg, hogy a támadó gépeken nem volt Link16 adatkapcsolat, amellyel a célok információit pillanatok alatt megkaphatta volna a pilóta. Az esetből tanulva azóta már az Irakba induló F-16-os és F/A-18-as vadászbombázók mindegyikét felszerelik Link16-tal, illetve új megoldásokat keresnek a megfelelően hatékony hálózat kiépítésére. A legújabb lehetőség egy, az interneten használatos protokollokra épülő hálózat, amely szemben a Link16 a maga 238 kb/s sebességével már akár 2 Mb/s sávszélességet is képes biztosítani, és a jelenlegi rendszereknél sokkal rugalmasabb.

A hálózat-központúság egyébként is a fejlesztések irányának egyik fő csapása. Egy amerikai tiszt az adott terület felett keringő pilótanélküli felderítőgép képét nézheti a páncélosának belsejében lévő színes kijelzőn, és ez alapján irányíthatja a csapait. A Blue Force Tracker (BFT) rendszer műholdak segítségével a harctéri parancsnokok előtti kijelzőn megmutatja, merre járnak a baráti egységek. E megoldások annyira sikeresek voltak, hogy a 2004-es al-fallúdzsai harcoknál nem történt emberveszteség baráti tűz miatt.

A képesség tehát igen meggyőző, de ugyanakkor még csak egy szűk számú egység élhet vele, ráadásul jelenleg még igazából csak a felső szinten működik, így az információ sokszor nem jut el az alsó szintre, vagyis a harctéren lévő katonákhoz. A kommunikáció tehát még nem igazán tökéletes, főleg ha a különféle haderőnemek közötti kommunikációról van szó, ugyanis a hadsereg, a haditengerészet és a tengerészgyalogság is eltérő rádiókat és frekvenciákat használ.

A hadsereg évek óta küzd az új, egységes rádiórendszerével, a JTRS-szel, amely a 2 MHz-től a 2 GHz-ig terjedő tartományban képes kapcsoltatot teremteni, ám egyelőre a technikai problémák miatt folyamatosan csúszik a rendszeresítés. A katonák találékonysága persze erre is megoldást jelent: például egyszerűen a civil piacról beszerezhető walkie-talkie készülékeket vásárolnak a saját pénzükön, és ezekkel kommunikálnak egymással. Azonban még az idén megkezdődik a Land Warrior rendszer éles tesztelése is, amelyben már a málhába épített rádiórendszeren keresztül bármelyik katona elérhet bárkit a csatatéren.

Vissza

Szerkesztés

Városi hadviselés megváltozása (USMC)

Városi környezetben a helyzet sokkal összetettebb. A katonáknak legtöbbször a főutakon konvojokat kell biztosítaniuk, ellenőrzési pontokon kiszűrni a lakosság között megbúvó fegyvereseket. Az iraki és az afganisztáni akciók újra felhívták a figyelmet arra, hogy a katonai akcióknak még mindig a legfontosabb eleme maga a katona, amit talán egy kicsit elfelejtettek már az amerikai katonai vezetésben.

A városi környezet miatt a hosszú M16A2/A3/A4 gépkarabélyok helyett a rövidebb és kézre állóbb M4A1 lett az első vonalbeli egységeknél a szabvány kézifegyver, amelyekkel sokkal könnyebb mozogni egy épületben. A fegyvereken is megjelentek szinte kötelező érvényűen az optikai irányzékok, a fegyverlámpák és a lézeres célmegjelölő berendezések, amikkel felszerelve a gépkarabélyok néha már karácsonyfára emlékeztetnek.

A tengerészgyalogság a rajok szerkezetét átalakította, például a 2004-es al-fallúdzsai harcokban az eddigi rajonkénti egy közepes géppuska helyett immár rajonként két közepes géppuska áll rendelkezésre. Másfelől a rajt immár általában három tűzcsoport (egy tűzcsoport = négy tengerészgyalogos) alkotta, amelyeket külön feladatokra specializáltak. Az 1. tűzcsoport: behatoló (épületharcra felkészülve), 2. tűzcsoport: tűztámogató (géppuskák, gránátvető és vállról indítható fegyverek), 3. tűzcsoport: biztosító (ők vannak hátul, és védik az első két tűzcsoportot a meglepetésektől).

A tengerészgyalogság a tűzerő növelésére más megoldás után nézett: 9000 darab M32 típusú 40 mm-es, hatlövetű gránátvetőt rendelt, amelyek az M16 alá csatolt egylövetű és nehézkesen kezelhető M203-asakat váltják ki.

Mind a tengerészgyalogságnál, mind hadseregnél megjelent minden rajban egy beosztott mesterlövész. A tengerészgyalogságnál a Squad Advanced Marksman (SAM), a hadseregnél a Squad Designated Marksman (SDM) – ő nem a hagyományos értelemben vett mesterlövész, “csak” egy olyan lövész, aki szükség esetén jól célzott lövésekkel támogatja a rajt, a hagyományos lövészek tűztávolságánál kicsivel messzebbről, de amikor e feladatkörben nincs rá szükség, ugyanolyan lövész, mint társai. Ennek megfelelően a fegyvere is a lövészek M4A1 vagy M16A2/A4 gépkarabélyának egy precízebb változata, jobb nagyítású optikai távcsővel, vagy pedig egy M14-es automata puska. Ez utóbbi feltűnése egyébként kissé ironikus, lévén az 1960-as években ezeket váltotta le az M16 mint szabvány lőfegyver, de most ismét előkerültek viszonylag nagyobb számban, mivel nagyobb teljesítményű lőszere pontosabb és hatásosabb.

Mind Irakban, mind Afganisztánban a fő problémát a rögtönzött robbanószerkezetek (angol rövidítéssel IED) okozzák. Ezek lehetnek egyszerűen az út mellett lerakott tüzérségi lövedékek, vagy egy út szélén álló autó megpakolva robbanóanyaggal, vagy akár egy út melletti fára felszerelt akna. Az utakon haladó katonai járművek vagy konvojok könnyen áldozatává válhatnak egy ilyen szerkezetnek. Az IED-k jelentik kétségkívül az egyik legnagyobb problémát. Megoldásként speciális, Dél-Afrikából származó járműveket kezdtek használni az amerikai tűzszerészek, amelyek kialakítása miatt a személyzet jó eséllyel túlélhet egy IED-robbanást, és a rajta található robotkarral a járművet átvizsgálhatják, illetve eltávolíthatják az út mellől.

A speciális járművek egy másik, kevésbé emlegetett eleme a felpáncélozott D-9 buldózerek megjelenése. Ha városi harcok során kiderül, hogy egy házban fegyveresek barikádozták el magukat, legtöbbször egy Abrams harckocsit vagy légi támogatást kérnek, hogy az épületet porig rombolják. Erre a feladatra azonban tökéletesen megfelel a D-9 is, amelyet az izraeli hadsereg már jó ideje használ, és igen jó véleménnyel vannak róla. Páncélzata megvédi a kézi fegyverek tüzétől, és rövid idő alatt képes romba dönteni szinte bármekkora épületet – legalább olyan brutális hatékonysággal, mint fegyverekkel megpakolt testvérei.

Azonban az iraki IED-robbanások, a járőrökön vagy konvojokon történt rajtaütésszerű támadások felfedték a Humveek egyik hiányosságát: csak erősen korlátozottan képes arra hogy megvédje az benne ülőket. A veszteségek jó része Humveekhez kapcsolódott, amelyek nem erre a helyzetre voltak felkészítve, ami az amerikai közvélemény számára is nyugtalanító lett; számtalan cikk és elemzés született, amit politikai vizsgálódások és kérdőre vonások követtek.

Részben ennek köszönhetően a Pentagon úgy döntött, hogy a Humveeket és a teherautók legalább egy részét felpáncéloztatja. Mivel azonban ehhez idő kellett, a katonák sok esetben “csinál magad” elven nekiálltak felpáncélozni saját járműveiket acéllemezeket ráhegesztve, amik így leginkább egy akciófilm kellékeihez voltak hasonlatosak – de legalább működtek valamennyire.

Az utólagosan páncélozott Humveek viszont egy nem is túl rejtett hibával küszködtek: a páncélzat plusz súlya miatt a jármű mozgékonysága romlott, és a magasabbra került súlypont miatt borulékonyabb lett, a nem erre méretezett felfüggesztés illetve erőátviteli berendezések pedig sűrűbben hibásodtak meg. Ez az egyik ok, amiért egyre többen sürgetik, hogy váltsák le ezeket a terepjárókat egy eleve komolyabb páncélzattal tervezett járművel.

A Humveek másik hiányossága a jármű tetején lévő géppuskaállás, illetve az, hogy az azt kezelő lövész nem rendelkezik komolyabb védelemmel. A lövész tökéletes célpontot jelent az orvlövészek számára, és csak a személyes védőfelszerelése, ballisztikai mellénye és sisakja védelmi képességeiben bízhat. Még rosszabb a helyzet ha a jármű közelében például egy IED robban, mivel nem védi semmi a repeszek ellen, arról nem is szólva hogy ha esetleg felborul a jármű, szinte semmi esélye elkerülni, hogy alá kerüljön.

Megoldási kísérletek egész sora indult el: különféle pajzsok kerültek felszerelésre a géppuskaállásra, de ezek akadályozták a katonát a kilátásban, és így abban, hogy észrevegye adott esetben a célpontot. Megjelentek az átlátszó, ballisztikai üvegből készült pajzsok, de ezek meglehetősen drágák és nehezek voltak. Elkészült egy, az egész felsőtestet védő páncél is a lövész számára, és hogy az iraki hőségben ne főjön meg, egy hűtőrendszert is kapott, amely kellemes közérzetet biztosíthat a legnagyobb melegben is. A végső megoldás mégis valószínűleg a CROWS fegyverállvány lesz, amely egy, a jármű belsejéből távirányítható rendszer, így a lövész a jármű biztonságos belsejéből végezheti munkáját.CROWS rendszer ismerős lehet az AAO 2.x játékból

A Stryker gumikerekes gyalogsági szállítójárművek egyfelől igen jól szerepeltek, mivel a lánctalpas eszközökhöz képest roppant halkak, így könnyebb meglepni velük az ellenséget. Ugyanakkor védelme és megbízhatósága több kritikát is kapott. Az RPG gránátok elleni védelemre egy rácsot szereltek fel amely megfogja az általánosan használt RPG gránátok fejét, és így azok gyújtószerkezete nem lép működésbe.

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került – és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.

A jármű belülről irányítható fegyvertornyával csak álló jármű esetén lehet pontos tüzet vezetni, mivel nincs stabilizálva, és az éjjellátó rendszere is több problémával küzd. Ezzel együtt is általában jó véleménnyel vannak a katonák és a parancsnokok a Strykerekről, főleg viszonylagos csendességét emelik ki, és bizonyos fejlesztések máris úton vannak a felmerült problémákra.

Az Abrams harckocsik terén viszont akadtak problémák. A legújabb M1A2 harckocsik kevésbé bizonyultak megbízhatónak, mint a régebbi M1A1 változatok. A sok, alapvetően harckocsi – harckocsi elleni hadviselésre szolgáló új eszköznek kevés hasznát vették a főleg épületekben megbúvó felkelők ellen. Ráadásul amíg a régebbi változatnál a parancsnok búvónyílásának keretére szerelt nehézgéppuskát lehetett bentről, távirányítással is kezelni, addig az M1A2 esetén az ezt mozgató motor helyére egy színes kijelző került – és a parancsnok már csak kívülről, magát felfedve tudja használni a fegyvert. A harckocsi mint eszköz azonban nagyon hatásosnak és hasznosnak bizonyult az iraki hadszíntéren, és az előzetes várakozásokkal szemben a városi környezetben is megállták a helyüket, amennyiben a gyalogsággal együtt alkalmazták őket.

A tapasztalatok alapján össze is állítottak egy csomagot az M1A2-esek számára, amely a TUSK (Tank Urban Survival Kit, kb. városi túlélőcsomag tankoknak) jelzést kapta. Ebben a harckocsi oldalára reaktív páncélzatot, a hátsó részen a Strykernél alkalmazott rácsot szereltek fel, a parancsnok bentről irányítható géppuskát kapott és a harckocsi hátuljára egy telefon lett felszerelve, amelyen keresztül a gyalogosok kommunikálhatnak a személyzettel. A TUSK jövője jelenleg anyagi megszorítások miatt kérdéses, de mivel a jelenlegi tervek szerint az Abrams legalább 2030-ig az amerikai haderő meghatározó része lesz, mindenképpen várható felújítócsomag a típushoz.

A helikopterek terén is hasonló problémákkal találták szembe magukat a pilóták, mint harckocsizó társaik. Az AH-64D Longbow a mai napig talán a legmodernebb és leghatékonyabb harci helikopter, a hatékonyságának egyik kulcsa pedig a rotoragy tetejére szerelt radardóm. Ezzel képes a fák, épületek, vagy például egy domb fedezékéből felderíteni az ellenséges harckocsikat, és rájuk rakétákat rávezetni úgy, hogy a fedezék mögül csak a radardómnak kell kilátszania.

Csakhogy a jelenlegi afganisztáni és iraki hadszíntéren nincsenek ellenséges harckocsik, így az egész Longbow rendszer felesleges. Ráadásul annak plusz súlya jelentősen rontja a helikopter manőverező képességét és teljesítményét, különösen az afganisztáni hegyvidéken, ahol a ritka levegőben amúgy is kisebb a belső égésű motorok teljesítménye. A megoldás: régebbi AH-64A, valamint Longbow radar nélkül AH-64D helikopterek alkalmazása, illetve az AH-64D Longbow rendszer radarjainak leszerelése.

Nagyon szépen teljesítettek a távirányított robotok is, főleg a pilóta nélküli felderítőgépek, amelyek már fegyvereket is kapnak. A légierő annyira elégedett, hogy jelentősen bővíteni szándékozik a Predator és a hozzá hasonló egységek számát.Predator irányító pultja a bázison”]

Sok probléma adódott abból, hogy a szárazföldi egységek nem tudtak elég gyorsan segítséget kérni a légierőtől, és olyan is adódott, hogy a precíziós csapásmérést az hiúsította meg, hogy a támadó gépeken nem volt Link16 adatkapcsolat, amellyel a célok információit pillanatok alatt megkaphatta volna a pilóta. Az esetből tanulva azóta már az Irakba induló F-16-os és F/A-18-as vadászbombázók mindegyikét felszerelik Link16-tal, illetve új megoldásokat keresnek a megfelelően hatékony hálózat kiépítésére. A legújabb lehetőség egy, az interneten használatos protokollokra épülő hálózat, amely szemben a Link16 a maga 238 kb/s sebességével már akár 2 Mb/s sávszélességet is képes biztosítani, és a jelenlegi rendszereknél sokkal rugalmasabb.

A hálózat-központúság egyébként is a fejlesztések irányának egyik fő csapása. Egy amerikai tiszt az adott terület felett keringő pilótanélküli felderítőgép képét nézheti a páncélosának belsejében lévő színes kijelzőn, és ez alapján irányíthatja a csapait. A Blue Force Tracker (BFT) rendszer műholdak segítségével a harctéri parancsnokok előtti kijelzőn megmutatja, merre járnak a baráti egységek. E megoldások annyira sikeresek voltak, hogy a 2004-es al-fallúdzsai harcoknál nem történt emberveszteség baráti tűz miatt.

A képesség tehát igen meggyőző, de ugyanakkor még csak egy szűk számú egység élhet vele, ráadásul jelenleg még igazából csak a felső szinten működik, így az információ sokszor nem jut el az alsó szintre, vagyis a harctéren lévő katonákhoz. A kommunikáció tehát még nem igazán tökéletes, főleg ha a különféle haderőnemek közötti kommunikációról van szó, ugyanis a hadsereg, a haditengerészet és a tengerészgyalogság is eltérő rádiókat és frekvenciákat használ.

A hadsereg évek óta küzd az új, egységes rádiórendszerével, a JTRS-szel, amely a 2 MHz-től a 2 GHz-ig terjedő tartományban képes kapcsoltatot teremteni, ám egyelőre a technikai problémák miatt folyamatosan csúszik a rendszeresítés. A katonák találékonysága persze erre is megoldást jelent: például egyszerűen a civil piacról beszerezhető walkie-talkie készülékeket vásárolnak a saját pénzükön, és ezekkel kommunikálnak egymással. Azonban még az idén megkezdődik a Land Warrior rendszer éles tesztelése is, amelyben már a málhába épített rádiórendszeren keresztül bármelyik katona elérhet bárkit a csatatéren.

Vissza

Szerkesztés